Mindig is ŐT kerestem…
fűvel-fával, ŐT összetévesztettem,
s talán nem is véletlen,
hisz ott van Ő mindenben.
Keresésemben, óh, de elvesztem,
ösvényekről örvényekbe keveredtem.
Párszor orra is estem, ŐT elfeledtem,
S a Föld sarába belesüllyedtem…
Mindig is ŐT vágytam…
De sajnos e látszat-világban,
mely megvakít, elámít, s kápráztat,
tárgyaival, s tört-ÉN*-eteivel játsztat,
melyben megtörtem Én* is,
s, mint új cipőt, betörtek Engem is.
Lefaragtak, összevágtak, lettem én*, a kicsi,
s kicsi énem játszott is egy darabig.
Végülis ismét ŐHozzá sóhajtottam,
E játszmába, jaj, de belefáradtam!
E világ nekem már semmit nem adhat,
feladom, én, csak Téged akarlak!
Ezt hallván ŐsV(F)ényét nekem megmutatta,
kezdett jönni felém, s Én felé, fáradhatatlan!
S mint ahogyan a víz, s a liszt kenyérré egyveleg
Úgy válok majd, tudom, én is EGY-gyé VELEd.
©Emese Kovács
*ÉN, Én, én:
“az „ÉN” Atman-t jelenti, az egyetlen Létezőt, a legmagasabb rendű ént;
az „Én” az ember magasabbrendű énjét, a benne lakozó isteni szellemet jelenti,
az „én” pedig az ember halandó személyiségét, testét, érzelmeit és gondolatait.”
(BHAGAVAD GĪTĀ / AZ ISTENI ÉNEK, G.-né Maróthy Margit fordításában)
